Azt hitted, az aranyfonál, amivel összekötött a sors benneteket, soha nem szakad el... Tévedtél. És vársz egy jelre, telnek a napok, hónapok, évek...

Újrakezdem. Hányszor, de hányszor mondtam ezt? Megszámlálhatatlan. Nem bírom újra kezdeni, nem bírok elszámolni a lelkiismeretemmel. Gyűlölöm.
Sokan próbáltak meg segíteni, úgy igazán csak 2 embert engedtem magamhoz. Nem akarok szót szaporítani. Szükségem van rád, csak ennyi az egész. Kellesz, akarlak, muszáj mindenáron. Talán a saját hibámnak tudható be ez is, hogy nem tudtalak itt tartani magam mellett, kevés voltam. Sőt, még meg is alázkodtam.Kísért, mint félős kisgyermeket az emlékeid.Nincs már se remény, se megfogható/megfoghatatlan boldogság. Csak tömör üresség, sötét köd és elkeseredettség. Teljesíteni nap, mint nap kell, a 'munkaterápia' használható.Íme ismét hagytam magam tönkretenni.Hol van a határ ennek a naivitásnak? Mikor növök fel végre?







Lehetetlen, hogy az emberek megváltozzanak. Lehetetlen, hogy képesek legyenek szeretni egymást. Nincs szeretet, nem létezik, vagy csak nekem nem jutott ebből? Soha-soha többet nem bízok meg senkiben sem. Még egyszer nem vertek át. Hideg leszek, kimért és szilárd.Egy kőszikla. Így talán minden könnyebb lesz.Addig is vigyáznak rám.